Hogyan mondjam el neked,

amit nem lehet, mert…  Nem lehet? Hát már hogyne lehetne? Sőt kell! De legalább is célszerű, és van, hogy elkerülhetetlen. Hogy mit is? Hát hogy cukros vagyok!
Hallottam már olyan emberekről, akik titkolják a “bajukat”. Aztán ha baj van – mondjuk lejjebb ment a cukra a kelleténél – és nem tudja koordinálni a cselekedeteit a környezete nem tudja mi a teendő.

A közeli és a távolabbi múltat felidézve úgy emlékszem, ezzel igazából sosem volt gondom. Mert anno, mire kijöttem a kórházból a család – úgy értem tág család – már képben volt, legalább is a dolog tényszerű részét tekintve. “Jaj szegény gyerek, most mi lesz vele?” De azután, hogy elmúlt a kezdeti sokk – mármint a “többiek részéréről” – jött a “egyél nyugodtan belőle Istvánka, nincs benne cukor”! Hát, ha csak ezen múlna.
Ennyit egyelőre a  kezdetek és a család viszonyáról.

Az iskola. Akkor 1977. júniusában az utolsó tanítási napokat tapostuk. És májusban ugye szinte az egész hónap kórház. És azt mondták az okosok, hogy másik iskolát kell keresni. Egy álom kilőve. Nem leszek repülőgép szerelő. Nem leszek repülős. Az osztálytársak persze tudták mi a helyzet, bár azt hiszem akkoriban 15-16 évesen nem mindenki fogta pontosan a dolgot. Tán még én sem. És bár csak egy évig voltunk együtt pár éve találkozott az osztály, néhányukkal mai napig megvan a kapcsolat.

Az iskola. Ami ezután jött. Szóval az a bizonyos, amiről már a “kezdős” fejezetben írtam. Tán az első osztályfőnöki óra témája volt, hogy ki honnan és miért pont ide. Vagyis itt sem volt titok. Mondjuk az első őszi mezőgazdasági munkát – kellő tapasztalat híján – kihagytam, de a továbbiakat már nem.

Munkahelyek. Vannak félelmek, hogy mi lesz, ha kiderül? Hogy fognak rám nézni a kollégák? A főnökeim. Ne legyen senkinek semmiféle aggálya. Bizonyosan köztük, vagy a családjukban is van érintett. Első munkahelyemen érettségi után azt kellett tapasztalnom, hogy az idősebbek kellő odafigyeléssel viseltetnek. Nem beszélve arról, hogy ezen a helyen a főnökasszonyom például rendszeresen járt dialízisre.
Mint oktató a legutóbbi csoportomnál úgy nyitottam, hogy ne vegyék zokon, ha esetleg óra közben elmajszolok egy nápolyit, az azért van, mert megy lefelé a cukrom.

A legtöbb alkalommal, ha szóba kerül a cukrom, gyakran az a reakció, hogy ez és ez a rokonom, ismerősöm stb. szintén. És sajnos egyre többször az, hogy én is.

Hallottam még egy gondról. A partnerünknek, vagy lehetséges partnerünknek mikor? Nyissunk ezzel? Vagy az első csóknál? Vagy csak a negyedik randin? (ha az első csók az ötödik randin csattan el, akkor…). Nos erre sincs recept. Igazából majdnem, hogy tök mindegy. Egy dolgot nem érdemes és valószínűleg nehezen is lehet  megvalósítani, hogy sokáig titkoljuk. Mindenesetre nem kell neki nagy feneket keríteni. Bármilyen beszélgetésbe belefér.Nem emlékszem, kinél jött szóba az első randi, az első csóknál, és kinél csak a negyedik találkozásnál. Amire viszont tisztán emlékszem, hogy Évától az első személyes beszélgetésünk alkalmával megkérdeztem: “Nem tudsz egy jó diabetológust?” “Itt áll melletted.” hangzott a felelete. Másfél évre rá volt az esküvőnk. És mindezeket azért írjuk le, hogy ne csak nekünk legyen jó!

KÉRDÉS, HOZZÁSZÓLÁS JÖHET!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s