Ami a sziklák mögött van

Magashegyi túrára már tavaly készültünk. Akkor vihar-előrejelzés volt. A túra elmaradt. Sajnáltam.

Eltelt egy év. Csomagok egyben. Felszerelések rendben. Vércukormérő, tartalékszerelék, penek – szintén a biztonság okán – eltéve. Szenzor indítva, az ilyenkor jól jön.

Vasárnap volt. Délután. Start.

Egy rövid megállás Győrben, majd a következő Schwechaton.

Autópályák, hegyi utak, alagutak. Kábé fél tíz volt mire Wildalpenbe értünk.

Igen, ez az az este volt, amikor Londonban két Krisztián is a csúcsra ért. Pars nagy dobását és örömét volt szerencsénk látni, Berki mutatványáról csak másnap értesültünk.

Ezen a szállásunkon még normális fürdőszoba volt. Tudtuk, pár napig nem látunk ilyet!

Reggel Frau Baumann kedvesen szervírozta a reggelit, sőt hozott még sonkát, fóliát, zacskót, hogy csomagoljunk is.

Indulás.

Ez a helyszín lesz a túra záró állomása, tehát útra keltünk a start zászlóhoz.

Találkozó, felszerelés ellenőrzés, kávé, hidratálás.

Anno a biciklitúrára alkottunk az  inzulinpumpán egy alternatív bázist (bázis-sémát) az intenzív testmozgásra optimalizálva. Aktiváltam. 

Az első lépéseknél a legtöbb figyelmet a tehénlepények elkerülése igényelte, de utána már a hegy. A google maps által jelzett távolságot más körülmények között – mondjuk a körúton – 60 perces laza sétával tudnánk megtenni. Itt ez csaknem 5 órát vett igénybe.

Már ezen a napon át kellett értelmeznem néhány szót. Például: séta, könnyű hátizsák, kijelölt turista út. És a java csak ezután jött. A fáradtság, izomláz már most. Pedig meg voltam győződve, hogy a rendszeres kerékpározás okán a lábam nem érheti meglepetés. Tévedtem.

Útközben a cukrom lazán normál tartományban, olykor inkább alacsonyabban, amiket némi gyors szénhidráttal lehetett kiegyensúlyozni.

Viszont ahogy megálltunk a szálláshelyen, szinte azonnal fölfelé indult. Normál bázis visszaállítva. Vacsora utánra tovább emelkedett – itt az ideje némi korrekciónak. És mivel látszólag semmi hatása, ismét egy kis korrekció. Hajnali kettő körül kiderült, hogy sok volt. Kedvenc nápolyim, majd alvás.

Hűvös reggel. Előttünk a második nap. kilométerben kevesebb, mint az első nap. Szerencsére időben is. 10.15-től 12.45-ig. Így leírva nagyon egyszerűnek tűnik. És már 2000 méter felett vagyunk. És a menés jó! A szenzor remek értékeket mutat. Némi pihenő, hidratálás, táplálkozás után csúcstámadás. A környék legmagasabb pontja a Hochschwab 2277 méter. És hátizsák nélkül kimondottan könnyűnek éreztem. Ezen az estén érte el a szervezetem azt az állapotot, ahol már a mozgás befejezésekor nem kellett volna a normál bázisütemre visszaállni. Amikor ez kiderült, éjjelre is a túrás sémára álltunk.

Másnap felhőben ébredtünk. Látótávolság pár méter, És csepereg. És csúszik.
Pulóver, esőkabát, a végtelenbe és tovább. Mondjuk a cukrom rendben volt. A többiről inkább ne beszéljünk. Amíg nem értünk ki a felhőből, hát ha nem is szó szerint, de volt, hogy be voltam szarva.  Dél felé már jó látási viszonyok közt közelítettünk egy közbülső állomás felé. Háromnegyed három körül már próbáltuk szárogatni a vizes felszerelést és vártunk a serkentő étkeket és italokat. Négy körül indultunk tova. A ház mögött autók. Hurrá, akkor már nincs nehéz szakasz előttünk. Újabb tévedés.

Fél hatkor azonban már javában ittuk a jól megérdemelt söreinket az utolsó helyi szállásunkon. Ezen a helyen már sikerült egy kis áramhoz jutnunk, így a telefonok is fellélegezhettek.

Nem emlékszem pontosan, talán a második napon történt, hogy az én kedvenc vércukormérőm nem akart működni. Próbáltuk újraindítani, elem ki-be, ismételt kalibrálás. Semmi. Ekkor jutott eszembe, hogy ilyet már művelt, akkor elvittem a szervizbe, ahol megkérdeztem a javítás végén, mi volt a baj. Elmondták, hogy valamelyik kis kütyü elmozdult a helyéről. Arra gondoltam, tán most is ez történt. Két koki, egy saller. Azóta működik.

Az utolsó túrázós nap virradt reánk. Nagy érzés. A leghosszabb táv, de tán könnyű. Tévedés esmét. És ismét kerülgethettük az aknákat (lásd első nap indulás).

Akadálypálya ma is volt, és dagonya is. Sikerült térdig sárba merülni, szerencsére csak egy lábbal. A mesebeli táj azonban mindent, mindent felülírt. Egy fa mögül elénk toppant egy igazi beszélő róka. És ékes németséggel mesélni kezdett. Gondoltam megviccelem és csak annyit szóltam nyerozomi. Erre sértődöttem meglengette lompos vörös farkát és sértődötten tova bandukolt.

Közben találkoztunk az udvarias fával, barlangbejárattal, Üvegtigris unokatestvérével.

15.10-kor értünk be Wildalpenbe. Ennek a körnek vége.

A másnapi raftingot kihagytam.

Utóirat. Wildalpen is olyan hely, ahol nem baj, ha a megfáradt vándor csak magyarul akar, vagy tud beszélni.

Reklámok

KÉRDÉS, HOZZÁSZÓLÁS JÖHET!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s