Mesék a rendelőből 36.

Ezen a héten ismét kiderült, mennyire fontos a páciensoktatás, az elkötelezett, tudatos, jól képzett beteg részvétele a saját kezelésében. És persze van, aki nem akar elkötelezetté, tudatossá, jól képzetté válni, hanem azt szeretné, hogy az egész probléma menjen el, vagy legalábbis ne az ő gondja legyen (elvégre mire vannak az orvosok). De nagyon sokan vannak, akik azért nem ilyenek, mert nem tudják, hogy lehetnének ilyenek, és nem tudják hogyan lehetnének. Őket meg kell tanítani, mert ahogy már e-patient Dave is megmondta, senkit nincs jogunk butának / nem együttműködőnek nevezni, ha nem mutattuk meg neki, hogyan lehetne másmilyen.

Ez persze nehéz dió, hiszen mindenki másmilyen, és másképp lehet rá hatni (lásd előző posztom). Volt, akinél csak a részletes magyarázat hiányzott. És jó, látni, hogy amikor világossá válik a kezelés egyes elemei, a vércukorszint és a közérzet közötti összefüggés, akkor minden elkezd javulni. Persze varázspálcám nekem sincs, ilyenkor is hosszú az út. de legalább látszik az irány

És az is különleges öröm, amikor valakivel évek óta küzdök, és nem látom hogy jutnánk előre, mindig csak a mit miért nem, aztán egyszer csak mondok valamit, amiről kiderül, hogy pont az az egy mondat hiányzott. Kár, hogy varázsmondat sincsen, ami mindenkinél egyaránt működik, de ha rátalálok, az nagyon jó. Sokszor abban a pillanatban ki sem derül, csak a következő kontrollon, hogy valami változott. Valami, amitől valaki elkezd magára figyelni. Elkezd mérni (bár naplót még nem vezet). Elkezdi csökkenteni a cigarettát (bár még mindig van napi 10 szál). Valami elkezdődött.

A sikertörténetekben, az apró változásokban a páciens és a kezelő team mellett sokat tud még segíteni egy lelkes háziorvos. Mert ő gyakrabban látja a pácienst, és egy jó mondat a részéről segíthet fenntartani a motivációt két szakorvosi vizit között. (A rendszeres HbA1c ellenőrzésről nem is beszélve).

Reklámok

Dokikról

DiabGirl DoKikról szóló posztja után elgondolkodtam. Különös tekintettel arra a könyvre, amit nemrég olvastam: Let patients help! Hogy mennyire fontos, hogy orvos és betege egymásra találjon. Mert a dokik szerencsére nem egyformák, mert a páciensek sem. És mindenkinek másra van szüksége. Megfelelő gondozó orvost választani legalább olyan fontost, mint megfelelő házastársat.

Az alap, amit Joslin doktor már régesrég megmondott: a cukorbeteg saját orvosa kell legyen. És olyan doktor kell neki, aki lehetővé teszi ezt. De milyen az “olyan doktor”? Azt hiszem erre egységes leírás nincsen.

Mert van, aki nagyon önálló, tényleg saját maga orvosa, nála a doki feladata az, hogy figyeljen, tényleg jól csinálja-e és csak akkor szóljon bele, ha valami félremegy. Ilyenkor ha a doki akarja mindenáron megmondani a tutit, abból összeakaszkodás lehet. Van, aki magától nem válna saját orvosává, de a képesség megvan benne, őt meg kell rá tanítani. Van, aki nem képes saját orvosává válni, mert már szellemileg hanyatlik, itt más megközelítés szükséges. Az embereknek más a hátterük, a lehetőségük, más stílust viselnek jól. És még a legrugalmasabb orvos sem biztos, hogy mindenkivel fel tudja venni a neki valót, negyedórás váltásokban. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy mi van, ha a másik nem szimpatikus.

Velem is előfordult, hogy elhagyott egy páciensem egy másik kollegáért, miközben volt, hogy tőle meg hozzám jött át valaki. Ez egyikünknek sem kudarc, hiszen mások vagyunk, más a stílusunk, és a váltás annak érdekében történik, hogy minden páciens megtalálja azt az orvost, akivel a legjobban tud együttműködni. Nem véletlen, hogy a régóta oda járó betegekről sokszor könnyen meg lehet mondani kihez járnak, mert minden dokinak vannak “tipikus” betegei.

Mi ebből a tanulság? A diabetes egy életen át tartó törődést igényel. Ezért az első számú doki minden páciensnek saját maga, és meg kell találnia azt a dokit, akivel a legjobban tud konzultálni.

Cukorbetegség és csont

Pénteken egy nagyon jó továbbképzésen voltam. És nem csak az volt a jó benne, hogy egész nap légkondicionált előadóteremben ülhettem, bár az sem volt rossz.

A téma: a cukorbetegség és a csontanyagcsere kapcsolata, különös tekintettel a csontritkulásra. Mert a szervezetben minden mindennel összefügg, és ha valaminek az egyensúlya megborul, akkor az szinte minden mást is befolyásol.

olvasásának folytatása

Mesék a rendelőből 35.

A rendelőben van légkondi. Mármint ott van a falon. Csak bekapcsolni nem lehet, mert nem bírja a hálózat, és vagy légkondi, vagy a számítógép. Ha ablakot nyitok, bejön a kánikula. Ha nem nyitok, akkor áll a levegő. Ahhoz, hogy mozogjon, az ajtót is ki kellene nyitni. Akkor viszont nehéz bizalmas beszélgetést folytatni. És ebédelni sem volt időm.

És nem voltak kevesen. Ketten fel is adták a várakozást. Ilyenkor nagyon rosszul érzem magam. Jó lenne, ha módomban állna pontos időpontokat adni, és azokat be is tartani. Sajnos jelenleg nem tudok minden héten rendelni, így nehéz beosztani. Régebben próbálkoztam pontos időpontok kiadásával. Ez sem volt mindig zökkenőmentes. Problémát jelentett sokszor, hogy ha valaki nem tudott eljönni, nem mindig mondta le. És mit tegyek, ha valaki előbb jön, akinek meg időpontja van nincsen ott? Jó lenne egy olyan, jó on-line előjegyzési rendszer, ahol könnyű időpontot foglalni, és ahonnan a páciens egyszerűen ki tudja magát húzni, ha mégsem ér rá. Mert a hosszú várakozáson ugyan némiképp enyhít, hogy az oktató nővér és adott esetben a dietetikus foglalkoztatja a várakozókat, de a helyzet messze nem ideális.

Mert amikor nagyon feltorlódik a rendelés, idő sem jut elég. Most olvastam egy nagyon izgalmas könyvet a páciensi elkötelezettségről (e-patient Dave: Let Patients Help). Amerikai, és mint olyan nem minden része alkalmazható az itthoni viszonyokra, de nagyon tanulságos. És aki alapból elkötelezett, azzal könnyű, de sok embernek meg kellene mutatni, hogy tudhat többet is a betegségéről, hogy részese lehet a kezelési döntéseknek. Meg kellene kérdezni mindenkitől, ő mit gondol a diabeteséről, mi jelenti neki a problémát, a lehetséges kezelési módok közül ő melyiket választaná. De amikor még 10 karton van az asztalomon (15 percekkel számolva az utolsó két és fél órát vár), akkor nagyon könnyű belecsúszni abba, hogy haladjunk, haladjunk, majd én megmondom hogy legyen. Általában észreveszem magam azért (remélem). (Azt már csak zárójelben mondom, hogy 15 perc elég kevés egy elmélyült beszélgetésre).

Ketten voltak nálam először, ilyenkor nem lehet időt spórolni. Szerencsére mindkettejüknek volt elképzelésük a betegségükről, és a saját prioritásaikról is. Ez segít abban, hogy mire fókuszáljunk a rendelkezésre álló idő alatt. Voltak páran, akikkel korábban sokat dolgoztunk együtt, nekik lényegében csak gratulálni kellett az elért eredményekhez, ez mindig nagyon jó érzés. És ellensúlyozza a rengeteg papírmunkát.

Mesék a rendelőből 34.

Éreztem, hogy ezen a héten nem lesz egyszerű a rendelés. Két hét, két rendelés maradt ki sajnos, egyéb elfoglaltságaim miatt, ráadásul jön a nyár. Arra számítottam, hogy teli lesz a váró, és minden ügyességemre szükség lesz. Amire nem számítottam az az, hogy a rendelés közepén még egy francia rendőrrel is kell beszélnem telefonon, aki nem beszél angolul, én meg nem beszélek franciául. Mert család ellen nincs orvosság. A párizsi vészhelyzet megnyugtató megoldása nem segítette elő a a rendelés zökkenőmentes előrehaladását. Szerencsére nagyon rendes és türelmes páciensek voltak, illetve aki nagyon sietett, vagy időpontra ment máshová az szólt, és így volt akit az aznapi ügyeletbe, vagy a jövő heti rendelésre tudtam átcsoportosítani.

Már volt erről szó, hogy a várakozás utálatos dolog, és csak kicsit lesz jobb attól, ha közben a diabetes edukátor, esetleg a dietetikus foglalkozik az emberrel. Sajnos a pontos időpontra hívás nem igazán működik, mert egy emberre olyan kevés idő jut, ami nem mindig elég. Váratlan események mindig vannak, volt már, hogy valaki ketoacidózisban érkezett a rendelésre, ezért nem lehet kiszámítani igazán. Szóval ha valaki valami miatt siet, az szóljon. Rendes betegtársak előre szokták engedni, akinek fontos.

A heti tanulság, nem először: érdemes számon tartani, hogy kinek mikor jár le a szakorvosi javaslat, nem érdemes az utolsó ampulla végét is megvárni. Mert aztán közbejön valami, mondjuk egy fekvőgipsz, és ott áll (illetve ez esetben fekszik) az ember inzulin nélkül. Egy jó naptár sokat segít. Én pl. a Google Naptárat használom, ott emlékeztetőket is be lehet állítani.

Még egy fontos dolog: a szakrendelésen a napló mellett legyen ott minden eszköz. Mert ha valami nem stimmel, azokat is át kellene nézni, hogy jól működnek-e. Jó-e az inzulin beadási  vagy a vércukor mérési technika. Mert pl. ha valakinek a HbA1c-je 10%, és otthon mindig 5-6 mmol/l környékén mér, akkor ott valami biztosan nincsen rendben.