Dokikról

DiabGirl DoKikról szóló posztja után elgondolkodtam. Különös tekintettel arra a könyvre, amit nemrég olvastam: Let patients help! Hogy mennyire fontos, hogy orvos és betege egymásra találjon. Mert a dokik szerencsére nem egyformák, mert a páciensek sem. És mindenkinek másra van szüksége. Megfelelő gondozó orvost választani legalább olyan fontost, mint megfelelő házastársat.

Az alap, amit Joslin doktor már régesrég megmondott: a cukorbeteg saját orvosa kell legyen. És olyan doktor kell neki, aki lehetővé teszi ezt. De milyen az “olyan doktor”? Azt hiszem erre egységes leírás nincsen.

Mert van, aki nagyon önálló, tényleg saját maga orvosa, nála a doki feladata az, hogy figyeljen, tényleg jól csinálja-e és csak akkor szóljon bele, ha valami félremegy. Ilyenkor ha a doki akarja mindenáron megmondani a tutit, abból összeakaszkodás lehet. Van, aki magától nem válna saját orvosává, de a képesség megvan benne, őt meg kell rá tanítani. Van, aki nem képes saját orvosává válni, mert már szellemileg hanyatlik, itt más megközelítés szükséges. Az embereknek más a hátterük, a lehetőségük, más stílust viselnek jól. És még a legrugalmasabb orvos sem biztos, hogy mindenkivel fel tudja venni a neki valót, negyedórás váltásokban. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy mi van, ha a másik nem szimpatikus.

Velem is előfordult, hogy elhagyott egy páciensem egy másik kollegáért, miközben volt, hogy tőle meg hozzám jött át valaki. Ez egyikünknek sem kudarc, hiszen mások vagyunk, más a stílusunk, és a váltás annak érdekében történik, hogy minden páciens megtalálja azt az orvost, akivel a legjobban tud együttműködni. Nem véletlen, hogy a régóta oda járó betegekről sokszor könnyen meg lehet mondani kihez járnak, mert minden dokinak vannak “tipikus” betegei.

Mi ebből a tanulság? A diabetes egy életen át tartó törődést igényel. Ezért az első számú doki minden páciensnek saját maga, és meg kell találnia azt a dokit, akivel a legjobban tud konzultálni.

Joslin érem

Az amerikai Joslin Diabetes Központ, amely a diabetessel foglalkozik, 1948-ban, 25 évvel az inzulinkezelés beindulása után alapította meg az érmet (Victory Medal), amit akkor azok kaptak, akik 25 éve élnek diabetessel . Aztán ahogy telt az idő, már lettek olyanok is, akik 50 éve élnek diabetessel, így 1970 óta ők kapják az érmet, 25 év után oklevelet lehet kapni. És még több idő eltelt az inzulin felfedezése óta, ezért 1996-ban egy újabb érmet hoztak létre azok számára, akik 75 (vagy több) éve élnek cukorbetegséggel.

Az érmet bárki megkaphatja, a világ bármely pontján. 2009-ben a Diabetes című lap is beszámolt arról, amikor magyar cukorbetegek csoportosan vehettek át ilyen díjat Veszprémben. Akkor a lap koordinálta a díjátadást, terveik szerint folyamatosan segítik az igénylést. Az angol nyelvű igénylőlapok a Joslin honlapjáról is letölthetőek. Kedvcsinálónak meg itt egy (angol nyelvű) video, a díjazottakról:

A Joslin egy kutatást is indított, mik azok a tényezők, amitől valaki cukorbetegséggel együtt is hosszú és teljes életet él. Mert az éremtulajdonosok nagy részének a hosszú betegségtartam ellenére nincsen súlyos szövődménye. Az eddigi eredmények alapján általában jellemző, hogy ezek az emberek aktív, egészséges életet élnek, rendszeresen mozognak, odafigyelnek arra, mit esznek. Emellett a vércukruk tartósan rendben van, a HbA1c-jük 8% alatti. Emellett jellemző rájuk a nyitottság, a pozitív hozzáállás. Egyikük azt mondja, a túlélésben két dolog segíti, az inzulin és a humor.

Persze sokan vannak közöttük, akik a szövődmények szempontjából szerencsés genetikával rendelkeznek, vizsgálatuk során azonosítottak olyan géneket, amelyek a diabeteses szemszövődmények kialakulása ellen véd. Olyat is találtak közöttük, akinél még 50 év betegségtartam után is volt kimutatható inzulintermelés.

De nem lehet mindent a genetikára fogni, az egészséges életért mindenkinek tennie kell, diabetesesnek és nem diabetesesnek egyaránt. És jól lenne minél több magyar éremtulajdonos.