Mesék a rendelőből 14

Múlt héten egy szerencsére nem túl gyakori problémába futottam bele. Azaz mi a helyzet olyankor, ha valakinek mindenképpen inzulinra van szüksége, de nem hajlandó magát megszúrni?

A modern beadóeszközökkel (aki használta, tudja) nem nehéz és nem is fájdalmas az inzulinadagolás. De egy pszichés határt mégiscsak át kell lépni: meg kell sértenünk a saját testünk integritását. Önmagunk szurkálása, megsebzése pedig egy tabu. Ha az egészségről van szó, a legtöbb ember átlép ezen, különösen ha tünetei is vannak a betegségnek. Időről időre azért akad olyan, akinél a tabu túl erősen rögzült, és kőkeményen kijelenti, márpedig ő nem szúrja meg magát.

Az esetek egy részében ilyenkor rá tudom venni, hogy próbálja meg velem együtt az első szúrást, és akkor rögtön kiderül, hogy megy ez, no para. Aki az első önkezű beadáson átesett, még nem fordult elő, hogy később gondja lett volna. De most egy olyan páciens érkezett, akit semmilyen módon nem tudtam erre rávenni. Egy viszonylag fiatal 2-es típusú betegről van szó, akinél a maximális tablettás kezelés és életmódváltás után is romlanak az értékek, azaz mindenképpen külső inzulin bevitelére van szükség. De nem szúr semmiképp, azt mondta. Így azt találtuk, ki, hogy első lépésben bedtime inzulin (este lefekvéskor adott hosszú hatású inzulin) kezelésre állítjuk, a nappali tablettás kezelés megtartása mellett, és a házastársa lesz az, aki beadja az inzulint. A bedtime kezelés rendszerint csak átmeneti megoldást szokott jelenteni, de időt adhat a páciensnek arra, hogy hozzászokjon a szúráshoz. Van olyan betegem, aki bedtime, majd napi 2x-i előkevert kezelést kapott, mert nem akart többször szúrni, de azóta már vígan 4x szúr, és kihasználja az ebben rejlő korrekciós lehetőségeket. Remélem a mostani kuncsaft is idővel rájön, hogy nem olyan nagy dolog a szúrás, hogy mástól kelljen függeni miatta. olvasásának folytatása

Reklámok